Ha azt mondjuk, fűzfa, a legtöbben egy tópart fölé hajló, hosszú ágú szomorúfát képzelnek maguk elé. Pedig a Salix nemzetség elképesztően változatos: a Kew jelenlegi adatbázisa közel 475 elfogadott fajt tart nyilván, közöttük 20 méter fölé növő fákat és talajhoz simuló törpecserjéket is.
Ez kerttervezéskor különösen fontos. Nem az a kérdés, hogy „szeretnék-e egy fűzfát”, hanem az, hogy melyik fűz fér el nálam húsz év múlva is.
Nem minden fűznek kell tópart
A füzeket erősen kötjük a vízhez, és ennek van alapja. Sok faj természetes élőhelye folyók, árterek és nedves területek közelében található, és megfelelő vízellátás mellett rendkívül gyorsan fejlődnek.
Ebből azonban nem következik, hogy minden fűznek állandóan vizes talajra lenne szüksége.
A különböző Salix fajok élőhelyei a mérsékelt övi folyópartoktól egészen hegyvidéki és szubalpin területekig terjednek. Vagyis a nemzetségen belül hatalmas különbségek vannak.
Egy átlagos kertben inkább arra kell figyelni, hogy a frissen ültetett fűz az első években ne szenvedjen rendszeres vízhiányt. A nagyra növő fajok később tekintélyes gyökérzetet építenek, és száraz nyarakon meglepően sok vizet képesek felhasználni.
Ezért egy hatalmas fűzfát nem ültetnék közvetlenül házalap, térburkolat, támfal vagy szűk udvar mellé.
Fehér fűz – amikor valóban van hely egy nagy fához
A fehér fűz (Salix alba) már nem kis dísznövény. Jó körülmények között 20 méter fölé is nőhet, széles koronát és erőteljes törzset fejleszt.
Nevét leveleinek világos, ezüstösen szőrös fonákjáról kapta. Szélben különösen szép, mert a levelek mozgásakor a korona szinte ezüstösen villódzik.
Nagy kertben, vízparton vagy tágas vidéki telken gyönyörű fa lehet.
Egy 200–300 négyzetméteres városi kertbe viszont egyszerűen túl nagy.
És itt érdemes egy gyakori félreértést tisztázni: a szomorúfűz nem egyszerűen a fehér fűz másik neve. A valódi szomorúfűz, a Salix babylonica kelet-ázsiai eredetű faj, Európában pedig számos csüngő koronájú hibriddel és kertészeti változattal is találkozhatunk.
Szomorúfűz – csodálatos, de helyet kér
Kevés fa képes olyan hangulatot teremteni, mint egy víz fölé hajló szomorúfűz.
Fiatalon azonban könnyű alábecsülni.
A kertészetben megvásárolt vékony csemete néhány év alatt komoly méretű fává válhat. Hosszú, lefelé csüngő ágai nagy területet foglalnak el, ezért az ültetési helyét nem a csemete jelenlegi mérete alapján érdemes kiválasztani.
A klasszikus kínai szomorúfűz (Salix babylonica) eredetileg Kelet-Ázsiából származik, nem Babilon környékéről. A „babylonica” név mögött pedig külön történet rejtőzik – erre még visszatérünk.
Csüngő kecskefűz – ha nincs hely egy óriási szomorúfűznek
Kis kertbe egészen más növény való.
A csüngő kecskefűz (Salix caprea ‘Pendula’) általában magas törzsre oltva kerül forgalomba. Emiatt nem lesz belőle húszméteres fa: a korona az oltási pont körül fejlődik, az ágak pedig látványosan lefelé csüngenek.
Tavasszal különösen szép.
A vesszőket még lombfakadás előtt nagy, ezüstös barkák borítják, amelyek később sárgás árnyalatot kaphatnak.
Ráadásul a korán virágzó füzek ökológiai szempontból is értékesek. Amikor tavasszal még viszonylag kevés növény kínál táplálékot, barkáikat már látogathatják a korán aktív rovarok.
Elvirágzás után visszavágva a csüngő kecskefűz sűrűbb, rendezettebb koronát fejleszthet.
Egy dolgot viszont érdemes tudni az oltott példányokról: az alanyból előtörő hajtásokat mindig tőből el kell távolítani. Ezek nem a ‘Pendula’ fajta részei, és ha meghagyjuk őket, idővel sokkal erőteljesebben nőhetnek, mint a díszkorona.
Japán tarkafűz – mintha rózsaszín-fehér virágok borítanák
A japán tarkafűz (Salix integra ‘Hakuro-nishiki’) teljesen más miatt érdekes.
Nem a virágai jelentik a fő látványosságot, hanem a fiatal lomb.
Kihajtáskor a levelek rózsaszínes, fehér és zöld árnyalatokat vegyítenek, ezért távolról nézve könnyű azt hinni, hogy a bokor tele van virággal.
Bokorként és törzsre oltott kis faként is kapható.
A szép lomb egyik titka a rendszeres metszés, mert a legintenzívebb színeket az új hajtások adják. Ezért az idősebb, soha nem metszett bokor fokozatosan sokkal zöldebb lehet.
Ha teljesen zöld hajtás jelenik meg rajta, azt érdemes tőből kivágni. Ez visszazöldülés, és az ilyen hajtás erőteljesebben fejlődhet a tarkánál.
A nagyon világos levelek forró, száraz fekvésben perzselődhetnek is, így különösen meleg kertekben a megfelelő vízellátás sokat számít.
Bíborfűz – a fűz, amelyből akár sövény is lehet
Aki kevésbé klasszikus fűzet szeretne, annak érdemes megismerkednie a bíborfűzzel (Salix purpurea) és kompaktabb kertészeti változataival.
Keskeny levelei, finom vesszőrendszere és vöröses-barnás hajtásai egészen könnyed megjelenést adnak.
Jól viseli a metszést, ezért természetes hatású cserjecsoportba, vízpart mellé vagy lazább sövényként is használható.
És itt jön elő a füzek egyik ősi „szuperképessége”: a fiatal vesszők hajlékonyak, ezért több fűzfajt évszázadokon keresztül használtak kosárfonáshoz, kerítésekhez és különféle fonott szerkezetekhez.
A fűzvessző olyan könnyen gyökeresedik, hogy megfelelő fajok hosszú vesszőiből ma még élő lugasokat és fonott, kihajtó kerítéseket is készítenek.
Miért gyökeresedik ennyire könnyen a fűz?
A fűzfélék vegetatív regenerációs képessége rendkívül erős.
Egy egészséges vessző több fajnál nedves közegbe kerülve gyorsan járulékos gyökereket képezhet. Természetes élőhelyeken ennek komoly előnye van: árvíz vagy vihar letörhet egy ágat, amely máshol lerakódva akár új növényként is meggyökeresedhet.
Ezért a füzek szaporítása gyakran meglepően egyszerű.
Egy fiatal, egészséges vesszőből készített dugvány megfelelő nedvesség mellett sokkal könnyebben gyökeresedhet, mint számos más fafaj.
De ebből következik egy másik tulajdonságuk is: a fűz nem kifejezetten lassú, fegyelmezett díszfa.
Sok faj gyorsan nő, sok hajtást fejleszt, és rendszeres metszés nélkül hamar jóval nagyobb lesz annál, mint amire számítottunk.
A barkák külön történetet érdemelnek
A fűz barkája nem egyszerűen egy puha tavaszi dísz.
Ez maga a virágzat.
A füzek többsége kétlaki: a porzós és termős virágok külön növényeken találhatók. Ez azt jelenti, hogy egy adott fűz példány jellemzően „hím” vagy „nőivarú”.
A látványos, pollent termelő barkák rendszerint a porzós példányokon jelennek meg.
Virágzásuk sok fajnál lombfakadás előtt vagy azzal közel egy időben indul, ami tavasszal különösen feltűnővé teszi őket.
Extra érdekesség: a fűzfától vezetett az út az aszpirinig
A fűz történetének talán legérdekesebb fejezete egyáltalán nem kertészeti.
A fűzfakéreg különböző készítményeinek használata több ezer éves múltra tekint vissza. Ókori egyiptomi és mezopotámiai forrásokban is találunk fűzhöz kapcsolódó gyógyászati alkalmazásokat, az európai orvoslásban pedig később szintén megjelent.
A fűzfakéregben szalicin és más szalicilátok találhatók. A szalicilátok kutatásának és kémiai továbbfejlesztésének hosszú története vezetett el végül az acetilszalicilsavhoz, vagyis az aszpirinhez.
Fontos azonban: a fűzfakéreg nem egyszerűen „természetes aszpirin”, és házi fogyasztása nem tekinthető az aszpirin biztonságos helyettesítésének.
A történelmi kapcsolat viszont nagyon is valós.
És még egy történelmi csavar: a szomorúfűz valószínűleg tévedésből lett „babiloni”
A szomorúfűz tudományos neve Salix babylonica, ezért logikus lenne azt gondolni, hogy Babilonból származik.
Csakhogy nem.
A faj őshazája Kelet-Ázsia.
A Kew történeti összefoglalója szerint Linné egy bibliai utalás értelmezése miatt kapcsolta a fajt Babilonhoz. A 137. zsoltár híres soraiban a babiloni folyók mellett álló fákról esik szó, amelyeket hosszú időn keresztül fűzfaként értelmeztek, holott valószínűleg más, nyárféle fákról lehetett szó. A botanikai név azonban megmaradt.
Így egy több mint kétszáz éves botanikai félreértést ma világszerte minden egyes Salix babylonica névtáblája őriz.
Melyik fűzet választanám?
Ha hatalmas kertem és elegendő helyem lenne, a fehér fűz vagy egy szép csüngő koronájú nagy fűz fantasztikus karakterfává válhatna.
Átlagos családi kertben viszont sokkal inkább a csüngő kecskefűz, a ‘Hakuro-nishiki’ japán tarkafűz vagy egy kompakt bíborfűz felé indulnék.
Nem azért, mert a nagy füzekkel baj van.
Hanem mert a fűzfáknál különösen igaz egy régi kertészeti szabály:
ne azt nézzük, milyen növényt viszünk ma haza a kertészetből, hanem azt, mekkora növény fog ugyanazon a helyen állni tíz-húsz év múlva.
